epic

Lágy zümmögés simítja arcát,

Teljes béke van benne immár.

A felkelő nap fénye csendesen hívja,

Száll vele magasan, lassan, bízva.

A nap szikrái szétválva különböző irányba,

Mutatnak színeket, hangokat; vibrálva.

Kék, vörös, barna, fehér,

Mutatnak a négy égtáj felé.

Átlátszó teste gondokkal terhelve,

Nem találja melyik utat kereste.

Erejét belülről szétvágja ezért,

Hogy keressék fel illendő helyét.

A lázadó, bitorló, kevély lelke,

Hatolt be a vörös északi mederbe,

Hol mindent tüz és szikra borított,

Lángcsóva, mi feje fölé csapódott.

A mélyből egy apró csillogás,

Mely lelkét, mint ingatag halászt,

Ész nélkül, tehetetlen,

Szárnya innen menthetetlen.

Lehúzva őt a messzi sötétségbe,

Elveszett a végtelen kevélységbe.

Akaratát megtörte a szikra,

Lelke e darabja, így kiszakítva.

Amerre a nap nyugszik csillogva,

Maga mögött érzéki, kék lagúna.

Erre indult békés énje,

Keresve az örök, nyugalmas létet.

Egyenletes, tiszta gondolat,

Mely elméjéből a tájra fakadt,

Alatta szárazföld nem létezett,

Csak a mély tenger, habozva éledezett.

Alulról egy tiszta csillogás,

Mely figyelmét elvonva, a béke angyalát

Odavonzza hangja, kegyetlen csapás,

Elnyeli őt örökre, a tengeri morajlás.

Itt énekli tovább tiszta, végtelen homályba,

Miért volt számára oly fontos világa.

Kelet felé nagy sziklák barna orma,

Mutatja árnyékát a szilárdság voltja.

Tudatos ő érzi, hiszi,

Mit kell neki most itt tenni.

Feladata szeme előtt tisztán lebeg,

Látása csak e dolgon mereng.

Nem látja tisztán a rá leselkedő éktelen veszélyt,

Melyet maga a föld hoz lassan felé.

Lentről egy apró csillogás,

Vadul mozdul alatta a világ.

Érzéseit csak bent tartja,

Nem látja, zúdul a Föld haragja.

Elhúzta őt örökre, a belső körökbe,

Ott hagyva őt és tudatát,

Ettől lesz oly szilárd ez a világ,

Melyet ő oly szentül összetart,

S nem hagy semmi gondot, zajt.

Dél irányába fehér fény fodra,

Elindul rajta a tisztaság angyala.

Szeme előtt csupa fény, ragyogás,

Láthatatlan falak omlanak le simán.

Halk, lüktető zengés csendesíti lelkét,

Keresi a hibát, a vétket, a kelepcét.

A sarki szelek suhogva súgják neki,

Ezt az utat várta, kereste, ismeri.

A fehérség elnyeli, lelkét keresgeti,

Egybeolvadt énjével közösen feledteti,

Új célt kapott a végtelen térben,

Érzékelni a képtelent is képes.

2010.03.30.

Kellemetlen, száraz szavak,

Ajkaidról pattogzanak.

Kimondott a szó, már tudod,

Keringőre hangod suhog.

Fehér szélben szálló szitok,

Rá mondani sosem hagyod.

Gondolatod végtelen erő,

Apadni fog,mint a nyári eső.

Szikrázó hullám, melyet a nap magából rá bocsát,

Így száll alá a kegyvesztett sirály,

Szólítja társait könnyfakasztó hangon,

Senki sem figyel rá, emelkedni nem tud.

Édes könnyek között búcsúzott el tőlük,

Látta szeretteit, magasba repülni.

Láthatatlan, sötét tapasz,

Melyet ajkaira erősen ráragaszt.

Belső akaratát mozgatni próbálja,

E kötésből még sincs szabadulása.

Megtett minden tőle telhetőt,

Hogy elérje a mennyei eredőt.

Zuhan, mélyre, tehetetlen,

Kegyetlen sors, rajta reccsen.

Szárnyait kitárta, egy apró színes toll belőle kiválva;

Kecsesen libben lüktető irányba,

Hogy egy napon földet érjen lelke udvarába.

Teste haraggal felel e szörnyü árulásra,

Megállítja érzékeit, tiporja, s alázza,

A sirály hangja rezzen egy néma imára.

Édes könnyek között búcsúzott el tőlük,

Látta szeretteit, magasba repülni.

Láthatatlan, sötét tapasz,

Melyet ajkaira erősen ráragaszt.

Az idő lelassul, mint édes mámorban úszó szívdobbanás.

Látása szükül, mint a hajnal előtti érzéketlen, kies világ.

Érzi, ha most elengedi, szívét többé sosem érezheti.

Hallása, mint zúgó szélben sziklának csapó,

Végtelen tengervíz, ha a föld partjaira szorul.

Amekkora ereje a felszín alatt lakozik,

Ha társaitól elválik, egymaga szabadkozik,

Ereje elveszik, ahogy a vihar után felszáradó apró, s egyedi

Víztócsákat a nap ereje mindig elkergeti.

Belátta…

De belső hangja más szavakat is suttogott kiáltva.

Elhagyta énjét, amiért harcolt bolondul

Szél ellen a víz tükre csillogva megbolydul.

Csobbanás látszott a távoli világban,

Ő maga volt az, engedve, hibázva,

Amit később áldásként imádva,

Temette magát a tenger fodrába.

Színes tolla tovább szárnyal,

Benne hagyva minden mással,

Saját maga volt ki tette,

Csúfos testét, ki tengerbe vetette.

Megértette, tovább él ő,

Látása, hallása, már nem e világra igéző.

Érzékei erősödtek, útjait már nem kereste.

Rátalált a régi lelkek közös csarnokára.

Visszanéz egy napon újra,

Élete milyen kietlen volna,

Száraz, kopár sivatag,

Melyből sosincs vigasza.

2010.03.22

Édes métely, melyben úszva,
Megkövülten, éjben hajózva.
Hullámok, mint hangos csengők,
Zavarták az elmerengőt.

Hatalmat és új erőt ígért,
Elhitte az ifjú növendék.
Mert mit elé nyújtottak,
Hátrányait nem láthatta.

Csak az igéző új, vibráló tükörkép,
Melyben mások istenként tisztelnék,
Azt a tiszta láthatatlan homályt,
Amiben minden hazahúz hozzá.

Elérted, megigézted, egybefonva megidézted,
Ölelkezve a szenvedélyt csak magadnak intézted.
Lelked színe minden napon más ragyogó színben vagyon.
Örömöd végtelen tavában, mint halak a vihar legbelső zugában,
Körbe, keresztbe, vígan haladva, keserű sorsuk még nem tudva.

Elérik örömük legfelső peremét,
Majd mint a villám szétcsapó kereszttüzét,
Áthatva a félelemtől menekülnek minden elől,
Nincs bennük már rend és béke,
Voltuk egy immár fekete kötés lett.

Ha szárnyalni tudnának,
Innen csak egy új irányba
Haladhatnak ők is látják,
Merni mégsem próbálják,
A veszély mely testükben bontakozik,
Lelkükre hat, külső énjük várakozik.

Késő a megújult cselekedet, melyet végre megtervezett.
Elporladt hamu, s kevély, puha por, melyet maguk alatt látnak.
Érezve a lehelet, suttogás, utolsó csepp meredek,
Vértől már nemlesz kevesebb, érzik hogy távolodnak.

A felismerés felső határa csillogó kedvet tükrözött minden irányba.
Egy keserű vég nyitott új zarándoknak megfelelő utat,
Más mód nem akadt, hogy színeit kitárja.
Szárnyaival magasra száll, senki se látja.
Van aki elhiszi, beszéli, s imádja,
Ám senki sem biztos a maga igazába.

Feléledve szárnyal az új világ fia,
Kivel fehér fákon függ a hajnal csillaga.
Fent látjuk őt minden szomorú reggelen,
Ránézve kedves, s szép életet teremt.
Az égen csillog, csak ránk ragyog,
Áldott léted várod, s kapod.